Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
Balogh László
Az álmot, az álmodott történetet...
Vannak emberek, mint amilyen Pongor is, akiknek már induláskor minden összejön...
Itt nem feltétlenül apuka termetmagasító pénztárcájára gondolok, ami akár egy
tégla a fotón, diszkréten hozza színbe a dolgokat, habár, valljuk be őszintén:
ez sem teljesen elhanyagolható szempont. Mert hiszen ez is szerepet játszott,
és nem keveset, Pongor igazi Pongorrá válásában. Merthogy Pongorrá, azaz fogalommá
vált, az kétségtelen!
Na de ne vágjunk a dolgok elébe! Ott maradtunk el az eleresztésnél, meg a szerencsénél...
Pongornak már azzal szerencséje volt, hogy a keresztségben a Pongor nevet akasztották
a nyakába. Hiszen ezzel már eleve kiválasztott lett, mivel a sok Pista és Gyuri
közt mindenki számára már az első perctől fogva evidens volt, hogy Pongor más!
Többre hivatott, mint a közönséges Gyurik és a Pisták, és ez csak idő kérdése
csupán.
Pongor maga is tudatában volt különb mivoltának!
Mindig is tudatában volt, és aztán ehhez mérte a dolgokat. És a világ is szintén
ehhez! Csak éppen a másik oldalról... Ugyanis bárki, aki meghallotta a Pongor
nevet, rögtön tisztában volt vele, hogy nem egy közönséges Gyuri vagy Pista
áll előtte. S így aztán Pongornak az útja a Pongorrá váláshoz egyenesen és zökkenőmentesen
ívelt át az életen, akárha nem is életpálya, hanem egy színes szivárvány lett
volna, ami körül játékosan röpködő lepkék szolgáltatják a leheletfinom kísérőzenét.
Pongornak a nevén kívül még egy másik dologgal is szerencséje volt...
Őt a múzsa mindig álmában csókolta homlokon! És így aztán, mindig előbb lehunyt
szemmel álmodta meg a történetet, és amikor felkelt, csupán rekonstruálta. Így
már igazán könnyű volt, mert sok minden megvilágosodott előtte, akár a bűnöző
előtt, aki az újrajátszáskor már tisztában van vele, hogy hol követte el a végzetes
hibát, ami a lebukáshoz vezette. Sokszor megtörtént, hogy pontosan az éjszaka
közepén ébredt fel. Ilyenkor valósággal vibrált a szobában a csend, és ez a
csend olyan volt, mintha hirtelen egy vulkán közepén állna, ami az imént még
működött, és most valamiért, talán éppen az ő kedvéért, egyik percről a másikra
hirtelen abbahagyta. Ez a csend, ez a nagy csend, csak úgy zúgott a fülében.
És ettől mérhetetlenül felerősödött benne a kihívás, valami olyasmi fogta el,
mint amit a zeneszerző érez az üres kottalapok előtt; hangokkal kell teleültetni
a lapokat, mert ha nem, értelmét veszti az élet!
És akkor ott a csendben elkezdtek rajzani a gondolatok...
Szálltak, röpködtek. Egészen addig, amíg egyikük véletlenül hozzáért a még álomban
pókfonálból és harmatcseppből épített mondathoz, ami ott maradt kifeszítve a
tudata mélyén, száraz szürkére keményedve majdnem. És ami most, attól, hogy
a hajnali gondolatok hozzáértek, nagyot pendült ebben a kihívó csendben! Olyant,
mint a mélyhegedű. Pontosan olyant! Vagy, mint a szarvas a harmatos tisztáson,
és hívni kezdte őt: gyere, meleg asszonyi titkok és beteljesülés vár itt rád!
És Pongor, mint egy holdkóros, felkelt az ágyból...
És írni kezdett!
És írt és írt megszállottan. Szinte szünetet sem tartott, csak írt és írt. És
írás közben néha elfogta a kétségbeesés, hogy ahelyett, hogy közeledne, egyre
távolodik az álmában látott történettől! Jobban mondva a történet ugyanaz, csak
az anyag más, amiből épül! Olyan érzése volt, mintha ő most lefordítaná a történetet
az álom nyelvéről emberi nyelvre. És ezzel tulajdonképpen meggyalázza, mert
nincs meg a szavaknak a megfelelője, azazhogy megvan, de ez sokkal durvább...
keményebb... szürkébb... porosabb... avítt konyhaszag és molyirtó szaga árad
mögüle...
Ezzel szemben sokan pontosan ezt a kifejezetten vegytiszta avíttságot értékelték
Pongor munkásságában, mert úgy vélték, hogy ezzel kiváló atmoszférát teremt,
mintegy lokalizálja hőseit, úgymond behelyezi őket a korba és környezetbe, egyszóval
hihetővé, emberivé és elfogadhatóvá teszi őket.
Pongort mindig elfogta az utálat, ha ezeknek a kritikusoknak az ömlengéseit
olvasta...
Őt egészen más vezérelte. Teljesen mást akart mindig! Megírni azt a lepkeszárny-könnyű
történetet, amit megálmodott... Pont olyannak megírni, légiesnek... áttetszőnek...
csillogónak, aminek nemcsak íze van, hanem fénye is, él és mégis könnyed! Egyszóval
tetten akarta érni az álmot, megfogni, rajtakapni, és csupán a társszerző szerepét
vállalni magára. Azt, hogy megálmodta, meglátta álmában. Valahogy szerette volna
az írást kiiktatni a munkafázisból, mert az csak rontja a történetet. Meghamisítja.
Durván letörli a pírját, és ezek a történetek is olyanok, mint a pillangók;
ha a hímport letörlik róluk, meghalnak, és utána már hiába bizonygatják a kritikusok
a saját bizonyítványukat, mert ezek egyáltalán nem szépek, olyanok, mint az
összefogdosott pillangók a múzeumi gyűjteményben; látványosak ugyan, de nem
szépek, igazán szépek csak akkor lennének újra, ha élve röpködnének egy virágos
mezőn...
Egy reggel aztán arra jött rá, ha sűríti a történeteit, akkor kevesebb lehetőség
marad a torzításra! Ettől aztán egyből akadémiai magasságba emelték a kritikusok,
és a városatyák mély megilletődéssel és egyetlen ellenvetés nélkül, megszavazták
számára a díszpolgári címet. De ő csak – amint ez egyébként várható is volt
– morgott valamit, amit sokan félreértettek; azt hitték, hogy elégedetlen; valami
egészen másra vágyik, ennél sokkal többre.
Pongor pedig valóban többre vágyott!
Csak persze nem úgy, ahogy azt a civis vulgaricus elképzelte... Hanem egészen
másképpen. Ő arra vágyott, hogy nyakon csípje az álmában látott művet, és úgy
rögzítse, hogy pontosan olyan legyen, mint amilyen álmában volt: harmatcseppből
álljon és pókfonálból... ezüstösen csillogjon a bíborfényben... és pólusaiból
a szférák zenéje csilingeljen halkan, alig hallhatóan...
Már előre fél újra elolvasni a már megírt történetet, hiszen ma hajnalban is...
És ez már az első mondatnál úgy nyílik ki előtte, mintha a rozsdás kertkaput
nyikorgatná a szél! És ez még mind nem elég... Ott a szavak mögül lustán meglóduló
avítt konyhabűz... izzadság és istállószag felhője... És ebben a bűzfelhőben
az írás a maga sötétszürke sziluettjével, helyenként fekete vagy vér-barnán
virító rozsdafoltokkal, és ráadásul olyan idétlenül bomlik ki a bűzfelhőből,
mint egy otromba állvány, ami éppen a karcsú tornyot takarja el! És amint ilyen
tisztán látja maga előtt az idétlen történetet, rájön, hogy megbocsájthatatlan
bűnt követ el, ha még ezután is leírja az álmait! Ha megpróbálja továbbra is
lefordítani az álmot emberi nyelvre... beültetni őket a hétköznapba... ahol
megcsúfolódnak azáltal, hogy hozzájuk érnek. Nem szabad hozzáférhetővé tenni
őket, nem szabad leírni a megálmodott történetet!
Úgy érzi, újjászületett...
Végre megtalálta önmagát és a világ kulcsát! Kiköltözik a világból, és ott él
a maga történeteiben! Egyre-másra álmodja meg őket, de nem írja le. Egyet sem
ír le. Csupán a történetek címét jegyzi le, miután kiébred belőlük, s mint valami
finom esszenciát, egyetlen szóban írja le, és persze, külön lapra mindeniket,
s alája odaképzeli mindazt, amit álmában látott, és úgy, ahogy álmában látta,
légiesen, könnyen és mégis biztosan csillogóan.
Hosszú-hosszú hetek és hónapok gyötrelmes, de gyönyörű álmodozásai révén végül
megszületik a könyv. A KÖNYV, ahogy ő nevezi, hiszen ez élete főműve, a munka,
amiben elérte a csúcspontot, a tökélyt. Kritikusai elképedve keresik a szuperlatívusz
szuperlatívuszát, hogy minősíteni tudják a munkáját!
Pongor aztán a dicsőség legmagasabb halmáról indul el, egy hajnalban, gyönyörű
történeteinek a forrásvidékét felkutatni... Csak szobra marad a parkban. Csak
könyvei maradnak a könyvtárban, de azok még hosszan bizonygatják, hogy írójuk
valamikor a lehetetlent kísérelte meg: tetten érni az álmot, és emberi nyelven
megformálni azt, még akkor is, ha lehetetlen emberül leírni! A tankönyvekben
mindez megmerevedett, akár a tudósok és földrajzi felfedezők, biológusok portréi,
és bizony egy idő után már alig-alig akadt néha egy nebuló, aki komolyan vette
a tanára szavát, és leküzdve az avíttság keltette irtózatot, kézbe vette Pongor
valamelyik művét...
Itt akár pontot is tehetnénk Pongor történetére, ha nem keresztezné a Tesszáét,
akinek a története ugyancsak azzal a mondattal kezdődik: „Vannak emberek, mint
amilyen Tessza is, akiknek már induláskor minden öszszejön...”
Itt nem feltétlenül apuka termetmagasító pénztárcájára gondolok, ami akár egy
tégla a fotón, diszkréten hozza színbe a dolgokat, habár, valljuk be őszintén:
ez sem teljesen elhanyagolható szempont. Mert hiszen ez is szerepet játszott,
és nem keveset, Tessza igazi Tesszává válásában. Merthogy Tesszává, azaz fogalommá
vált, az kétségtelen!
Na de ne vágjunk a dolgok elébe!
Tesszának már azzal szerencséje volt, hogy a keresztségben a Tessza nevet akasztották
a nyakába, mert ezzel már eleve kiválasztott lett, hiszen a sok közönséges Kati
és Zsuzsi közt mindenki számára evidens volt már az első percektől fogva, hogy
Tessza más; többre hivatott, mint a közönséges Katik és Zsuzsik, és csak idő
kérdése csupán, hogy kibújjon a szeg a zsákból.
Tessza vette magának a fáradságot, és elolvasott mindent, amit el kellett olvasnia!
Minekutána az iskolában kikerekedett szemmel hallgatta tanára előadását a nagyszerű
Pongorról, furcsa izgalommal vette kezébe A KÖNYVET, Pongor főművét. Csalódottságában
szinte leesett a székről, amikor olvasni akarta: akkor derült ki, hogy a könyv
szinte kivétel nélkül üres lapokból áll! A nagy ürességet csak itt-ott szakította
meg egy-egy cím, ami ott díszelgett a lap tetején, és ez így olyan volt, mintha
egy mező közepén egy romos kapu állna... Egy kapu, amelyiken nem tudni pontosan,
hogy már kijött, vagy most megy be éppen az ember... egy kapu, amely nem vezet
sehova. Tessza hosszan törli a szemüvegét, és közben okos lányhoz illően, keresi
a magyarázatot. De persze, nem magyarázatot talál, hanem elhivatottságot! Akárha
Pongor szelleme szabadulna ki valamelyik történet nyílt mezőn tátongó kapuján.
Még ott a könyvtárban, A KÖNYV nyitott lapjaira fektetett füzetben, megírja
első történetét, ami a friss hajtás széles csapásával nyit utat számára a literatúra
göröngyös útján!
És Tessza ettől kezdve ír...
Kitartóan ír.
Sorra veszi Pongor címeit. És mindegyik alá megírja a történetet, mígnem egy
nap rájön, hogy csak a megálmodott történetet szabad leírni, mert csak az az
igazi! Mert a leírt történetek nem azonosak a megálmodott történetekkel.
És ekkor Tessza fogja magát, és beköltözik a történeteibe.
Ott lakik.
Ott él bennük és általuk. És a történetek folynak, követik egymást.
Tesszát a város díszpolgárává választják... Diáklányok nénizik le, ahogy, tankönyv-mereven
néha végigmegy az utcán. És Tessza mindezek ellenére még mindig nem érti, hol
lehet a hiba, hogy amikor leül az álmot leírni, a karcsú toronyból dülöngélő
otromba rozsdás állvány lesz...
Aztán rájön egy napon, ha sűríti a történetet, akkor kevesebb az idegen anyag!
Ettől kezdve csak a szükséges anyagot használja, majd az agyonfogdosott KÖNYVVEL
a kezében rájön, hogy az álmot, az álmodott történetet nem lehet leírni...
Sepsiszentgyörgy, 2001. október 1.